VÉKÁS SÁNDOR:

Kompozíciók

(elbeszélések)

 

Letöltés Word 97 formátumban: novellak.zip

 

Tartalomjegyzék

 

Országúti mese

I. Kompozició

Mese az idillről

II. Kompozició

 

 

ORSZÁGÚTI MESE

 

Mottó: "Jöjj barátom, jöjj és nézz szét

E világban dolgozol,

S benned dolgozik a részvét,

Hiába hazudozol." J. A.

 

A kandúr csendben vonaglik. Alig hallhatóan vinnyog. Még néhány perc, s a halál gyöngéd, ezerlábú pókja kiragadja ebből a világból. Öreg macska volt, öreg, de egészséges. Nem akart meghalni. Most, érzi,... érzi, hogy e perctől kezdve, ez a konok, kérlelhetetlen anyagi világ minden próbálkozása ellenére hajthatatlanul,... nem tart számot a lelkére. Lénye lassan, lassan eljut a Nirvánába, egybeolvad a mindenséggel.

A macska még hallja a motorzúgást a háta mögül. Gépkocsi közeledik. Szeme fokozatosan elhomályosul. Már nem vonaglik. Meg sem mozdul. Bundáját a rideg aszfalt szürkeségéhez tapasztotta vörös vére. Közben autó száguld el felette. Ablakából egy szőke, kócos fejecske riadtan pislog s az Úton fekvő testet nézi. De az autó nem áll meg...

A kandúr leszámolt az élettel. Apró agyában képek villannak: Az egyik képen egy kiscica játszik a "GAZDI" ujjaival, egy másikon tejet szürcsöl. Aztán a tetőgerincen sétál egy árny. Pillanatképek: gazdi, konyha, ház, kert, utca, város... FÁJDALOM!!! A test még kettőt vonaglik, kölykeire gondol, párjára. Nyávogni próbál. Hangja fájdalmas nyöszörgéssé torzul. Fúj a szél,... tej és hús illatát hozza. A macska már nem érez fájdalmat. Egy testet lát felülről a szürke aszfaltba préselve, a hatalmas ezüstnyárfák árnyékában. Halotti csönd. Az élet csendje. A nyárfák levelinek suttogása elandalítja a macska lelkét. Lassan, lassan elszenderül... A hatalmas ezüstnyárfák levelei a napfényben fürödve susogják:

 

"Macska az Úton...

Már túl van a dolgon...

És nélküle száll az IDŐ..."

1990. március 9.

 

 

MESE AZ IDILLRŐL

 

Mottó: "Le vagyok győzve, (győzelem ha van)

de nincs, akinek megadjam magam." J.A.

Szürkület. A rét ciripel, a mocsár brekeg, kicsit odébb a kertek ugatnak. A fák kontúrjai beleolvadnak a messzeségbe. Csobban a víz, egy... kettő... öt... nyolc... sok... Meg-megrezdül a nád. A békák éneke a nádasba vész. Valaki lopakodik a nád közt. Róka. Élelmet keres. Megáll, fülel, szimatol. Az alkony lassan, lassan felülkerekedik a délutánon. A róka tovább sündörög. Bölömbikafészek. Könnyű préda, de a bizonyosság kedvéért alaposan körülszaglássza. Semmi gyanús. Nekiveselkedik s a négy tojásból hármat elégedetten elfogyaszt. A negyediket óvatosan a foga közé veszi s eloldalog. Igen, sok kis száj várja a vackában. Kiér a nádasból, szaladni kezd. A háta mögött az ijedt, de az ősi ellenség elpusztításáért mégis hálás békák fölbátorodva karattyolnak tovább: "ra, ra, ra... rrrrrrek, rekekekekeke, kekekeke..."

A róka az erdőszélen lohol. Lassít, szimatol... Izgatottan fülel, majd lehasal... Hatalmas fehér alak hasad ki a szürkeségből. Egy nagy fehér kutya. Kuvasz. Ő is lassít és szimatol. A szél alig fúj. A kuvasz tovább sompolyog, majd ő is lelapul. Hiába, a kutya észrevette a rókát. Elfutni késő. A róka vicsorít..., a kutya támad! Pár perc múlva szétcincált, vérbefagyott, gőzölgő test virít bele az alkonyatba. Mellette a bölömbika összetört tojása. Héjának szürkészöld szilánkjai között csordogál az élet nedve.

- Beeeetyár!!! Hol csavarogsz már te átkozott dög?!

A tanya udvarán szikár parasztember áll husánggal a kezében. A gazda. Jön a kutya is. A hatalmas állat meghunyászkodva járul ura elé... Aztán vonyítva rohan rút vackába mély sebeit nyalogatni. Kikötötte, úgy verte meg. Mint mindig. A "gazdi" elégedetten sétál tovább. A szívében már béke van.

Valahol a távolban a bölömbika siratja kirabolt fészkét. A város felöl zúgás hallik. És a bölömbika fájdalmas, szomorú bőgését lassan elnyomja a bombázók berregése...

 

1990. március 10.

 

 

 

 

 

I. KOMPOZICIÓ

 

Sosem szerettem autópályán utazni. Unalmasnak találtam, ahol ráadásul gyakran a sebesség mámorába estem, ami aztán a következő tankolásnál igen sokba került. Egyszerűen nem tartottam méltónak rá az unalmas elszeparált aszfaltcsíkot, hogy amúgy is rövid nyaralásunk utolsó órait ott töltsük. Menjünk hát toronyiránt! - adtuk ki a jelszót. Át a Jászságon, a Kunságon, és a Hortobágyon. Lassan mentünk, és kerültünk minden olyan utat, amit a térkép pirossal, vagy sárgával jelöl. Sosem látott falvak tucatjain kocsikáztunk keresztül. Volt, hogy negyedóráig autót sem láttunk az úton, embert sem láttunk a falvakban, sem a mezőn. Láttunk viszont tehenet, szénaboglyát, gólyát, nádast, és szeméttelepet. Na, látod drágám, ilyen nincs az autópályán - mondtam a kedvesemnek. Élveztük az ismeretlen szabadságot, élveztük, hogy a lehúzott ablakon át karnyújtásnyira kerültek a fák, és a bokrok. Élveztük az utolsó együtt töltött boldog órákat, de a perceket is.

- Hamarosan a Tiszához érünk. Keress, légyszíves, valahol egy hidat! Mondtam, és Ő keresni kezdett.

- Nézd meg ezt! Itt Tiszamicsodánál! - mutatta a térképen. - Jónak tűnt.

- Te, az biztos, hogy híd?

-Hát, úgy van jelölve, mint a többi híd.

Mikor aztán ebben megegyeztünk, a megfelelő falu, megfelelő helyén lefordultunk a megfelelő irányba. Zötyögős, keskeny alsórendű út volt. Lassan mentem rajta, féltettem az új kocsit, meg hát ugye a tájat néztük.

- Itt kell jobbra térni!

- Miiii? Ezen a szar úton? - Valami gyanússá vált.

Gyorsítottam, mert azt gondoltam jobb, ha hamarabb túlvagyunk az eltévedésen, mikor egy hírtelen emelkedőhöz értünk. Könnyedén átmászott rajta a kocsi, s én a meglepetés oldalra érve megállítottam. Negyvenöt fokos lejtőn álltunk a töltés oldalában, orral lefelé a Tiszának. Be kellett húznom a kéziféket. Ebben a pillanatban kedvesem pupillái normális méretük többszörösére nőttek, szinte láttam, hogy kiveri a veríték, s a következő pillanatban diszkrét sikoltást hallatva már kinn is volt az autóból, s néhány tized másodperc alatt felslisszolt a töltés tetejére. Ott aztán törökülésbe ült, és mélyen lélegzett percekig. Nevettem.

- Ilyen kis gyáva vagy? Félsz a kutyától, a magasságtól, a villámlástól, hogy a "tűzijáték ránk esik", félsz átmenni a hídon egy folyó felett, és most még megijedsz a Tiszától is?

- Már nem is félek. De én oda nem megyek le! - mutatott a kompra, amit nekem eddig időm se volt észrevenni.

-Hát ez nem híd. - állapítottam meg kissé késve - De, most már ezen átmegyünk.

Lesétáltam a komphoz. Ott állt a parton egy hosszú, folyó felett átnyúló acélkábelhez rögzítve. Két öregúr cigarettázott a parton, ők voltak a révészek. A másik parton feltűnt egy kocsi. Abból senki nem ugrott ki, és szaladt a töltés tetejére. Mosolyogtam. Az egyik öreggel megbeszéltem, mennyi a tarifa, és visszasétáltam a kocsihoz. Ő már benn ült, és csak egy kicsit duzzogott, és egy kicsit félt. Adtam Neki egy puszit, majd kiengedtem a kéziféket, és lassan gurultunk lefelé. Ő nekifeszítette a lábát a padlólemeznek, kezeivel pedig az ülés oldalába kapaszkodott. Tényleg félt. A komp nagy dübbenéssel vette tudomásul mind a két pár kerék megérkezését, ettől eltekintve simán érkeztünk az egyik öreg által megadott helyre. Leállítottam a motort, kiszálltam, és szemügyre vettem a hajót. Ő is kiszállt, bár kicsit még remegett, és fél kézzel a kocsiajtót fogta.

A komp fából volt. Talán hat autó ha elfért rajta egyszerre, egymás mellett, párosával. Lehetett vagy ötven éves. Arra gondoltam, a két öreg talán gyerekkora óta ezen dolgozik. Keresni kezdtem a motort. Közben majdnem a folyó felénél járunk, mikor kedvesem újabb halk sikollyal: - Jaj, már elindultunk! - hírtelen beugrott a kocsiba. Megint nevettem. Ekkor döbbentem rá, mi hajtja a szerkezetet, és ekkor jöttem rá, mire jó az acélkábel. A víz sodrása viszi, egyet jobbra, egyet balra, és a kábel azért van, hogy egyenesben tartsa. A folyó vinné jobbra, a kábel visszahúzza balra, vagyis egyenesbe, a másik part felé. Egyszerű ötlet. Később a Tiszát jobban ismerő barátaim kinevettek, mikor a nagy felfedezést elújságoltam nekik. Csodálkoztak, hogy nem tudtam. Hiába no, én eddig csak dunai kompot láttam, az meg nagy, vasból van, és motoros. Azok vagy tízszer ekkorák. Észrevételemet megvitattam az egyik öreggel, aki megerősítette. Azon kézenfekvő kérdésemre pedig, hogy mit csinálnak a kötéllel, ha jön valami hajó, azt mondta, akkor egyszerűen leengedik a fenékre. De amúgy nem nagyon jár erre semmiféle hajó. Ettől aztán kíváncsiságom ki volt elégítve. Úgy éreztem, dunai után, már teljesen képben vagyok tiszai komp ügyben is. Beültem a kocsiba és megosztottam kedvesemmel a kapott információt. Azt mondta, hogy magától is észrevette, és éppen lelkes összehasonlítgatásba kezdett a dunai kompokkal, amiket különben mindketten imádtunk, mikor az egyik öreg megkocogtatta az ablakot, és mutatta, hogy mehetünk. Két dübbenés, és máris a parton voltunk. A töltést tetejére érve nagy nehezen kikerültük a másik kocsit, és megálltunk visszanézni. Én még ki is akartam szállni egy kicsit, de erről lebeszélt.

Éhesek voltunk. Újabb térképészés után elindultunk kelet felé. Sokáig nevetgéltünk a kompon, és percekig találgattuk, vajon honnan szalasztották a két öreget, meg hogy biztos jó barátok, meg hogy olyan szépen süt a Nap, hogy olyan jót fogunk enni, és olyan jó nekünk.

 

 

II. KOMPOZICIÓ

 

Egy szombat reggel valaki elnézte a naptárt, és hajnali 7-kor rám telefonált. Kivételesen hálás voltam neki, kinn ugyanis annyira ragyogó idő volt, hogy nem akartam lustálkodni. Talán az első szép áprilisi hétvége volt, és semmiképp sem akartam magányosan tölteni, mint jó ideje mindegyiket. Azon morfondíroztam, hová kellene kimenni a városból, élvezni a jó időt, és kivel. Nem sokáig gondolkodtam, kitaláltam valamit. Beültem hát a kocsiba, és elsuhantam Károly barátomhoz. Reggel 7 óra alig múlt, mikor odaértem. Közel laktak. Többször csengettem, mire végül egy türelmetlen, rekedt hang válaszolt hangosan, hogy meeegyeeeek már, na! Azért örültek nekem. Előadtam a tervem, mire Timi mással állt elő. Menjünk fel a hegyekbe, van ott egy parasztháza a Bodrog partján! A terv készen volt, reggeliztünk, kávéztunk, és elindultunk.

Én vezettem. Kirándulunk? Akkor a főutakat kerüljük el, adtam ki a jelszót, mint mindig ilyenkor. Most is bejött. Károly térképészett, és mondta, hol kell lefordulni. Ismerte a környéket, amerre jártunk, erre járt udvarolni annakidején. Azt mondta, Tiszaakárminél van egy komp azon menjünk át! Jó ideje kanyarogtunk, teljesen valószínűtlen földnyelveken és hidacskákon mentünk át, az össze horgász minket bámult, de semmi nem volt gyanús… addig, amíg egy olyan szakaszra nem értünk, ahol már nem csak pocsolyák és száraz út váltakozott, hanem folyamatosan pár centis víz volt az úton. A folyó áradt ugyanis. Zöldár. Én először megtorpantam, de a helyzet nem tűnt veszélyesnek, hát mentünk tovább. Timi lehúzta a cipőjét, és mikor már elég mély volt a víz, kinyitotta az ajtót, és visítozva húzta a vízen. Ekkor a víz már vagy húsz centis volt, előttünk egy kanyar, és a folyó még nem látszott. Kezdtünk aggódni, hogy eléri a kocsi alját a víz, és kárt tesz az elektromos rendszerben. Na, jó. Karesz is levette a cipőjét, nadrágját térdig felhajtotta, és elindult a kocsi előtt, mint mélységmérő. Én az ajtót kinyitva álltam a küszöbön és néztem, utána. Timi a kocsi mellett ugrált és csapkodta rám a vizet. Visszaültem, és indultam tovább. Nem vettem le a cipőmet, mert nem akartam mezítláb vezetni. Közben Karesz eltűnt a kanyarban, és már alig hallottuk a kiabálását. Annyit azért értettem, hogy nem menjünk tovább, mert ott már térdig ér. Megálltam. Kiálltam a küszöbre, és bámultam a nyárfasort. Vakítóan sütött a nap, a víz meleg volt. Imádom a tavaszt! Timi pancsolt. Lassan előkerült Karesz a távolból, és újra értettük a kiabálását: Vissza kell fordulnunk! Látom az átkelőt, de rossz a komp pozíció! - üvöltötte, és hangosan röhögött. Mi is. Aztán hátranéztünk. Mögöttünk sor közeledett. Nem jártak már messze. Négy autó, gondolván, hogy valaki megy arra, tehát jó az út, elindult utánunk. Megpróbáltam megfordulni, de a padka iszapjába nem mertem belemenni, az út meg túl keskeny volt a manőverhez. Tolatni kezdtem, s mikor néha meg-meg álltam, hallottam, ahogy a motorról sisteregve párolog el a víz. Odaértünk a többiekhez. Akkor már ők is a megforduláson voltak, mert látták, hogy tolatunk. Mondtuk nekik, hogy rossz a komp pozíció, mire ők is röhögni kezdtek. Szépen lassan mindenki megfordult, végül egy helyen mi is.

Nagy kerülővel végül, és igaz, hogy hídon át, de átmentünk a Tiszán. A Bodrog parton aztán a parasztháznál felnyitott motorháztetővel szárítottuk a kocsit, mert beigazolódott a félelmem, és valami zárlatos lett. Este indultunk vissza. Útközben többször leállta a kocsi, és mi hol a fejünket vakargattuk, hol a "komp pozíción" derültünk. Aztán valahogy csak hazaértünk. Fáradt voltam, de elalvás előtt életemben először végighallgattam a vízállás jelentést a Kossuth rádión. Azt mondták, Tiszaakárminél a komp közlekedik. Úgy mosolyogtam rajt, mint aki tud valamit.

 

2000. március 2.

 

Vissza az elejére

 

 

 

Copyright © 2002-2012 Vékás Sándor