Csenddé lett (1990-2004)- versek a noteszem ki nem tépett lapjairól - |
Évutó |
|
Múlt fagya olvad, holt láz rebben, |
|
tollpihe párnán alszik csendben. |
|
Múlnak a percek, fordul az év, |
|
régi nyomába az új beleér. |
|
Perge az emlék, mint a levél, |
|
tél, tavasz, nyár, ősz, mind belefér. |
|
Pukkan a pezsgő, víg dala száll, |
|
boldog az ember, új évre vár. |
Könyvek |
|
Már mellig érnek, s ha nem növünk, tán elég. |
Nyomor |
|
Meddig nyújtózkodhatik, akinek lába nincs? |
|
Soká, de van sohája. |
Sirám |
|
Légbe kapott egy csapat hattyú, |
|
majd szemétre vetettek, |
|
de keserű az égre integetni |
|
a hitegetettnek! |
Talány |
|
Csak hit maradt a vágy után, |
|
megint nem írsz. |
|
Egy újabb üres délutánt |
|
nem menekítsz. |
|
Mondd meddig tart egy gondolat? |
|
Míg gondolat |
|
meg nem fejtheti titkodat, |
|
s a titkomat. |
A dolog |
|
Rám lesett, |
|
s tán rám várt évek óta, |
|
de most, hogy itt van |
|
már nem lázadok. |
Zsákbamacska reklám önmagamról |
|
Egymásra nyálazott bélyegek halvány képeslapokról, |
|
amiket mégsem küldtem el soha. |
|
Magjuk egy alvadt vér darab és egy pórtósbélyeg-kollekció. |
|
Lassanként formás gömbbé gyúrogattam őket, |
|
miközben guggoltam egy pinceablak mellett, |
|
s lesből hajkurásztam gyorskezű postáskisasszonyok |
|
mosolyoskodó illanásait, ahogy bélyegzik mások küldeményeit. |
|
A kis golyó egyre nőtt, |
|
az a néhány lap csak soványodott, amit addig írtam, |
|
s ahogy bámultam a kacérságtól émelygő ráncokat |
|
tíz körmöm a betonkockák után szinte megpihent, |
|
ahogy a vénámba vágott. |
|
A galacsint féltőn begyömöszölte, gondosan lefedte, |
|
végül ráragasztott egy nagy címletű pórtósbélyeget, |
|
aki kibontja - mindent ő fizet. |
Biblia |
|
Neki csak egy van, |
|
magához szorítja, forgatja és |
|
lassan már olvasnia sem kell. |
|
Nekem száz-ezer. |
|
Soha nem érhetek a végére. |
Mégis |
|
Mosolygó fanyüvő vagyok csak |
|
sok okos kőtörő között. |
|
Mégis: |
|
Remélem a síromra azért akad, |
|
aki nem követ, fenyőfát rakat! |
Lesen |
|
Ott guggoltam, ahol a pisztrángok vonultak, |
|
és vertem az ütemet egy sziklán, |
|
s most, hogy a pikkelyek úsznak az árral, |
|
a sziklák simogatják rajtam ütemét. |
Társ 1. |
|
Fehér bogár, fekete aszfalt |
|
Kontrasztja lám megvigasztalt, |
|
gurult tovább apró teste |
|
párja talán már kereste. |
Társ 2. |
|
Rajban úsznak, az ágakat kerülgetik, együtt vannak. |
|
Csapnak a koncra, marakodnak, egymást kerülgetik, |
|
nincsenek együtt. |
Egy vágy vagyok... |
|
Egy vágy vagyok, egyetlen, eleven. |
|
Föllázadok, s magamhoz ölelem... |
|
Kihúzza két kezét kezemből, |
|
a kő lehull, de nem veszem föl. |
|
Nem mozdulok, csak bámulok mereven, |
|
megfulladok, már okát sem keresem. |
Búfelejtő |
|
A jókedv medrébe léptem fél lábbal, |
|
s már vitte is egész testemet az ár, |
|
simára fésülte bozontos voltomat |
|
a korsó és a borospohár... |
Száz kicsi kő... |
|
Száz kicsi kő, gömbölyödő, |
|
Kavicsvetés, szép temetés, |
|
Szikla pora, kő kaloda, |
|
Kő lovasnak, kő a lova. |
Alma |
|
Szerelmes vagyok egy hóvirágba, |
|
szerelmes vagyok egy havas rétbe. |
|
Szerelmes vagyok a téli tájba, |
|
szerelmes vagyok a messzeségbe. |
|
Szerelmem lassan érő alma, |
|
fájáról magától lepottyan, |
|
végül a rothadás borzalma |
|
is átlép rajta csak unottan. |
Mondd, fázol-e? |
|
Mondd, fázol-e télen, |
|
mikor bágyadt és tétlen |
|
a szerelem? |
|
Mondd, mért olvad a hóban |
|
az érzés mind jobban, |
|
ha keresem? |
Nincs kölcsönöm |
|
Elköltözöm, nincs kölcsönöm, |
|
mit adtam, mind bazár, |
|
még őrködöm, de börtönöm |
|
csak régi jóra száll. |
|
Ha vágy után egy vágy bután |
|
még fel is ébredez, |
|
oly bárgyú tán, mint kátyú után |
|
kocsis ki révedez. |
|
A vissza út, ha vissza húz |
|
100 tonna, oly nehéz, |
|
mégis ki más ha mind hibás |
|
ki a vállára vész? |
Ülöm torom... |
|
Ülöm torom, iszom borom, fölnyársal a vágy |
|
holt testem szép szemfedője az üres pohár. |
Túl azon |
|
Álmodok a hűs pohárról, |
|
messzesége távoláról, |
|
teli holdnak fénye ébreszt, |
|
s elrabol e számadásról. |
|
Aztán élve, visszatérve |
|
az üres révre visszanézve |
|
lehunyt szemmel számolgatom, |
|
hogy megérte, vagy nem érte. |
Egyedül sanzon |
|
Egyedül nézd, |
|
egyedül fáj, |
|
egyedül még, |
|
egyedül jár |
|
a kedvesem. |
|
Egyedül szép, |
|
egyedül már, |
|
egyedül még, |
|
egyedül vár |
|
az én szívem... |
Nyárutó |
|
Csöpp levélke |
|
- benne éve, évszaka s szép maga - |
|
röppen a vízre a fűznek, a fának |
|
s a nyári világnak az illata. |
|
A Bodrog a fodroknak |
|
víg viaduktján még átcsorog, |
|
s ácsorog partjain lustán |
|
a táj, |
|
de a fűzfalevélke már a vízre talál. |
Tornácomra jöjj be Nap! |
|
Tornácomra jöjj be Nap, |
|
s ülje a pici tonett székre |
|
élvezzük együtt a délutánt |
|
s legyintsünk kurtán a szóbeszédre! |
|
Hozok egy pohár bort Neked |
|
koccintsál velem az egészségre |
|
ez a délután nékem |
|
legyen útravaló az egész évre! |
Fohász 1. |
|
Óh Istenem, Te, aki írni, szólni tanítottál, hallgatni miért nem?! |
|
Taníts meg s én majd hallgatom némán a templomi karzaton |
|
szavad, s magad játszotta orgona muzsikád! |
Semmit ne bánjatok! |
|
Tiszta itt minden statiszta, |
|
a bűn csak bennem ül. |
|
Gyufa lángja se bánja, |
|
a parázs ha nem hevül! |
Fajansz-szamár |
|
Hosszú házfalak nyugtató bája közül |
|
kiszakít egy virító kirakat. |
|
Fényvetők hőjüktől duzzadt büszkeséggel |
|
pergetik, forgatják a fénysugarakat. |
|
Porcelán edények és nipp-kutyák |
|
mázas felszínén táncol és csúszkál a fény, |
|
kinn állok, az eső permetez, |
|
vékonyka kabátként terül rám az éj. |
|
A kirakat szélén egy fajansz-szamár, |
|
lógó fülei mögül ki-kinézeget, |
|
bolondos alakja úgy úszik a fényben, |
|
hogy azt hiszem, itt s most tán enyém lehet. |
|
És most itt állok morogva, egymagam, |
|
kabátom zsebében motoszkál a szél, |
|
bámulok még az üvegfal túlsó oldalára, |
|
de a kirakat már csak a csacsiról beszél. |
Megveszem én! |
|
Megveszem én! |
|
Ki hogy adja el a boldogságát?! |
|
Alkudozzunk! |
|
Megveszem én! |
|
Mondjátok az árát?! |
|
A sok kicsi boldogságból |
|
majd dagasztok egyet, |
|
teszek hozzá élesztőt is, |
|
halottat kelesztek. |
|
Összegyúrva, |
|
megkelesztve, |
|
kemencébe tesszük, |
|
megsütjük, |
|
felszeleteljük, |
|
aztán mind megesszük |
|
együtt. |
Kit érdekel? |
|
De én, én itt vagyok, s Neked lehelem ablakodra vágyaim. |
|
Sírnak, mint a kimúló kutyák, kinnrekedt magányaim. |
Most hagyjatok! |
|
Mint a lehalkított rádió a csendben, csak ülök. |
|
Kinn a bárány, benn a farkas, pszt! mert megőrülök! |
Búcsú 2. |
|
Csendes hideg van kinn. |
|
Pedig még emlékszem, |
|
a barackfán mennyi gyümölcs ült, |
|
és mekkora volt a meggyfa lombja, |
|
de most, ez már nem a barack sárgasága, |
|
hanem a hidegé, |
|
a Naptól való válás hűvös könnyei. |
|
Ezek a cseppek sárgák, barnák és vörösek, |
|
ellepnek mindent, |
|
végighömpölyögnek minden pillanaton, |
|
és minden lépésre jut belőlük valamennyi. |
|
Lehet, hogy szebbek és többek is, |
|
mint a nyár emlékgyümölcsei, |
|
de az ízük mégsem a barack íze. |
Fohász 2. |
|
Meggyújtottál egy szál gyufát, |
|
s a száraz fűre dobtad. |
|
Ott erőre kaptak a fáradt gyomnövények, |
|
arcuk kipirult, az égre csodálkoztak, |
|
s boldog hamvaikkal táncolva szállt a szél. |
|
A lángok mint apró kis lidércek |
|
vitték a hírt, hogy itt vagy, |
|
elmondták minden kis bogárnak, |
|
minden fűszálnak elmesélték. |
|
Lángolt a száraz mező, égett, |
|
a füstje messze vitte a nagy újságot énekelve, |
|
minden a mi lagzinkat ülte hét határon át. |
|
Aztán egy könnyes szép éjszakán |
|
a gondos gazda kéz |
|
mély árkokat vetett a fülledt rét köré, |
|
s most ahogy a szálló pernye visszahull a földre, |
|
úgy térdepel le eléd a maradék parázs. |
Ébredés |
|
Kikerekedett a Nap egyetlen szeme. |
|
Én is pislogok, |
|
álmaim rosszul exponált képeit selejtezem, |
|
közben ásítok, tüdőm friss fény fújja fel, |
|
s bár gyomromban táncot jár még az est, |
|
már ő is nyújtózkodik velem. |
kicsi Krisztusok |
|
minek hajó |
|
ti csak vízen járjatok |
|
vitorlát vonni nehéz |
|
problémás dolog |
|
Jobban megy nektek ez |
|
oly gyors és egyszerű |
|
hajózni meg |
|
teljesen mindegy |
|
majd egyedül fogok |
|
Vitorla csak nekem dagad |
|
hála nektek kicsi Krisztusok |
|
hajótörést |
|
vesztem ha enged |
|
szenvedni csak magam fogok |
|
kinn a parton ülve majd |
|
kezemben egy marék |
|
csendes koszos homok |
|
jöhetne egy hajó |
|
ha már vízen járni nem tudok |
Papírhajók |
|
A Duna partra vont az éj, |
|
hát lementem sétálva bújni el, |
|
papírhajót hajtogatni napjaimból, |
|
s egy-egy hullámra tenni fel. |
|
Arrébb, néhány karnyújtásnyira, |
|
hajóim sorra süllyedtek el |
|
akár a mám, s a tegnapom, |
|
holnap már nem érdekel. |
valaki |
|
valaki szép nekem |
|
anélkül, hogy ránéznék |
|
hogy megérinteném |
|
hogy hazavinném |
|
mert rágondolok |
|
mert írok róla |
|
kevesebb mint egy álom |
|
kevesebb mint egy érzés |
|
csak egy mutatvány |
Zenél az éj |
|
Egy lámpaernyő alá bújva |
|
gubbaszt füstölgő pipám, |
|
az éjfél szőtteséből egy szálat kihúz, |
|
s apró koppanásokkal ró a tollam |
|
a füstbe ritmust. |
Vendég |
|
Új függönyöm apró lyukacskáin |
|
bedugta tavasz ujjait, |
|
cirógatni kezdte talpamat - ébredjek én is! |
|
Beengedtem hát sürge' testét a nyíló ablakon, |
|
járja át a tágra tárt szobák minden zegét zugát, |
|
maradjon itt az illata, |
|
bódítsa lábam elé tél-rosszkedvemet, |
|
andalítsa el búval bélelt búsongó bajom, |
|
s ha csak egy röppenetre is, de táncra kérjem én, |
|
hogy kinn a kertben, szökkenésnyire, |
|
rózsaszín rezzenő rügyek bámész csokrai |
|
ámulva lelkendezzenek. |
@z est |
|
Megmelegítem vacsorámat, |
|
pokrócba csavarom mára már a szót, |
|
leülök közétek csendesen, |
|
halkra veszem a rádiót. |
|
Lomos hétköznapom kikapcsolom, |
|
székembe mászik a lassú éj, |
|
ujjam fut a széles gombokon, |
|
a csend sovány, a vágy kövér. |
|
Pillanatról pillanatra űzve |
|
pislogok egy kurta nap felett |
|
pepecselve olvasom betűzve, |
|
mit szabad, s mi az mi nem lehet. |
|
Hunyorítva bámulom e kertet, |
|
ültetett vadrózsáitok szirmait, |
|
s látom mint okítja egyre perbe szállva |
|
sok tanító tanoncait. |
|
A hajnal lassan elsündörög mögöttem, |
|
álom-bojtját épp megcirógatom, |
|
majd meggyónom a vetve csonka ágynak, |
|
barlang-éjszakába fúrt napom. |
Hüllősor' |
|
100 év telt el |
|
a karcsú korból kilépve |
|
hájas felnőtté dagadt bennem a félelem |
|
repedezett bőrömön át |
|
mint gyanta csordogál |
|
a vers a védanyag |
|
s ettől itt |
|
megint egyel több |
|
pikkelyem lesz ha megköt |
A könnyűség felé |
|
Nézz Rám! |
|
Borzas szempilláddal itasd fel homlokom vízét! |
|
Könnyen beszélő hangodon most búcsúdalt énekelj, |
|
mert elmegyek! |
|
Zárasd le a házam! Legyen rajta lakat! |
|
Szú marta bútoraim sírása föl nem ébreszthet, ne engedd! |
|
Hadd menjek el a könnyűség felé! |
Hitvallás |
|
Amit nem értek, azt leírom. |
|
Mikor azt hiszem, hogy jó úton vagyok, |
|
lehajolok a kövekért, |
|
és a versekről beszélek nekik. |
|
De amit nem értek, azt leírom. |
Egy esti csók |
|
Barna, vállig érő kleopátra-hajával |
|
azt mosolyogta hátrafelém' |
|
miközben csókolózott, hogy szeret, |
|
hogy beleférek a szívébe én is. |
|
Kis kék szoknyája alól a lába |
|
gömböly suttogással rendelt egy aktust, |
|
ahogy beleszeretkezett a csókba egész teste. |
|
Elengedtem hát az estet, |
|
rendeltem sört, és hátradőltem, |
|
nézve néztem az élő romantikát, |
|
mint nyúzza, falja, vágyja, leplezi, |
|
hogyan forgatja, vonja, s engedi, |
|
kezét válladra mint teszi a szerelem. |
Versenyló-nyár |
|
Egyedül vagyok, |
|
barlangom faláról visszakong a szó, |
|
csitítja bár néhány bútordarab, |
|
mégis csak tompa, testes induló... |
|
S ami körbevesz, |
|
a fény, s a gyávaság versenyló-nyara, |
|
megsimogatnám én e paripát, |
|
csak vinne már, |
|
csak vinne már |
|
magamhoz haza! |
Csendélet |
|
Csöndben csöppen, csordul a csepp, |
|
Csintalan csínnyel a csendbe fecseg. |
|
Csalfa csikói a csordult csapnak |
|
Csillám csempén csorgadoznak. |
|
Cseppen a csillag, a csipp-csupp csendben, |
|
Csörgedez, csendül, csusszan-csesszen. |
Fel ne rázz! |
|
Fel ne rázz! Álmomból fel ne tépj! |
|
Hagyj nyugodni éjszakámba hé! |
|
Szerteszórva ágyaimban így is, |
|
úgy is benne huny a félsz. |
Ölelés |
|
Ballagni, |
|
fejed kockakőre hajtani, |
|
langyos lábdobogásra ébredni, |
|
összefagyva a megértéssel. |
|
Aztán kezét nyújtja feléd, |
|
már bújik is beléd |
|
az a gyönyörű melegség. |
Simogatás |
|
a lassú elkeseredés |
|
ahogy végig evez rajta |
|
lentről felfelé |
|
úgy középtájra érve |
|
hosszan megpihen |
|
a vert hullámok |
|
akkor elcsitulnak |
|
megadja magát az ember |
|
a kételyek széjjel oszlanak |
Teavendég |
|
Magamat gyenge koffein diétára fogtam, |
|
szürcsölve az élvezet levét, |
|
lefekvéstől hajnalig futotta |
|
hogy átkozzam a tea levelét. |
|
Kényes, lenge íze nem apadt a számban |
|
sehogy sem fogyott fenn a Hold, |
|
álmokkal vesződve forogtam az ágyban |
|
aludni testem gyáva volt. |
|
Felkeltem hát, s az ablak elé léptem, |
|
átbámultam a köd lába közt, |
|
lenn a villogó karácsonyfafényben |
|
egy barna koldus őrködött. |
|
Az ablakok közötti kósza éjszakába |
|
úgy simult bele az alak, |
|
mint akit egyetlen tömb puha fenyőfából |
|
faragtak ki egyazon éj alatt. |
|
Lassan mozdult, ám egy mozdulatra |
|
kezéből vékony gőz válaszolt, |
|
s ekkor láttam tán egy pillanatra, |
|
hogy kezében egy öblös bögre volt. |
|
A forró teába bele, bele nézett, |
|
néha bele szürcsölt néhány óvatost, |
|
meztelen kezével ölelve a szépet, |
|
a meleget adó bódor illatost. |
|
Én meg fenn álltam a légben, |
|
lélegzetem magába visszafolyt, |
|
s néztem, mint a roppant éjszaka kezében |
|
olvadni kezdett |
|
a Hold. |
2000 |
|
Szomjas délután |
|
kávémból szürcsölt egy kicsit, |
|
megsimogattam érte kezét, |
|
amivel kifizette a számlát. |
Menzesz |
|
Mégis megjött a tél. |
|
Árnyékos január mégis |
|
elmerültél a lucskos napsütésben - |
|
hittünk pedig a szónak: tavasz. |
|
Hát mégsem lett tavasz! |
|
Mégsem. |
|
Hanem a hideg karolt belénk, |
|
hogy átvisz a túloldalra, |
|
ahol a meddő februári hó |
|
már csak impotens telünk |
|
gyenge ráadása lesz. |
Nap végén |
|
A nap végén a szúrós nagyvilágból |
|
két kezem kihúzom, |
|
reggel óta zsebemben melengetett |
|
álmos tekintetem újra hordom, |
|
felteszem orromra, mint egy ókulárt: |
|
fáradt vagyok. |
Az Auditórium Maximumban |
|
Az ajtóból bámul már a buldog, |
|
nagy barna pár, súlyos vasgolyó, |
|
rád vár mozdulatlan, s ahogy halkan mordul |
|
a lámpák alatt el-elszunnyadó |
|
fejed billen, figyelmed retten, erre ébredsz, |
|
Fene vigyen el - elaludtál - téged! |
félek |
|
a szoba fala penge árnyékot vet |
|
pedig nem is tűz a nap |
|
nem szúr |
|
a sötét csík mégis vág |
|
élesebben mint a hang lesz |
|
ami akkor hasít belém |
|
amikor majd a fejet végül lemetszik a testről |
Sírongás |
|
Hajlok a jövő után, |
|
orra bukik minden beszéd. |
Sakk |
|
sötéttel vagyok |
|
nem is lehet kérdés |
|
hisz az ingem is fekete |
|
tényleg |
|
hogy nem vettem észre eddig? |
Öregszem |
|
a pipafüstöt már az orromon fújom ki |
|
mert így kellemes |
|
a sört hidegen iszom mert így jó |
|
néha írok egy pár sort |
|
hogy megmaradjon |
|
reggelente persze még megmosdom |
|
és tiszta ruhát veszek |
|
de mintha kódolva lenne lassú a változás |
|
talán már öregszem is |
Ősz |
|
Ne bántsd a virágot! |
|
Szirma lehull amúgy is mielőtt |
|
hosszú útjára lép a nap. |
Oidipusz siráma |
|
(Szapphói verstanulmány) |
|
Azt hittem, nyílik nemes szerelemnek |
|
szirma virága miközöttünk drága, |
|
kedvesen álmos könnyed ölelésben |
|
becsbe vett, árva. |
|
És virradattal kegyes mély öledből |
|
amidőn keltem, becses óránk íze |
|
benn szívem öblén reszketett sötétbe’ |
|
Félve a jövőt. |
|
És bizony így lett, kéjes bűnöm ára, |
|
Ó, Zeusz sújts le! jó apám halála, |
|
s te anyám a jós, szavaiba zárva |
|
az enyém lettél. |
|
Férjed és urad volt, halottak köz jár ma, |
|
s hervadó szívvel botorkálok én is, |
|
összetört minden, nem vágyok már élni, |
|
Én bűnöm oly nagy. |
|
Többé az élet nekem már nem adhat, |
|
semmi szépet jót, soha többé látni |
|
nem akarok már, e világból semmit |
|
Vágyom a halálra! |
Homo |
|
Homloklebenyünk összenőtt, |
|
emberek vagyunk, látjuk a jövőt. |
|
Valószínűségekkel operálva |
|
kábítjuk magunkat, sokszor hiába, |
|
míg dolgaink között szeri-száma |
|
hibát halmozunk új, s újabb hibára. |
|
És közben öregszik a remény, |
|
tűnik, hogy egy csillagok alatti lény |
|
sincs közülünk aki végre |
|
a földre nézne, s nem csak az égre. |
Párttárs |
|
Elindulok én veletek, |
|
tán felállok közületek, |
|
de én veletek vagyok, |
|
érzitek? Ahogy a nagyok! |
Homo-kozó |
|
Megyek, homokozom, |
|
porral fedem a lábam, |
|
a tenyeremből lassan hull a homok, |
|
s a vállam |
|
fölött az árnyék |
|
enyhe sötétet vet a műre. |
|
Ki az?! Ki látta?! Ki elől rejtsem el?! |
|
Védjem, óvjam, várjam |
|
az egész testemmel, |
|
mikor sújt a tolvaj tekintete, le?! |
Arany bili |
|
Hunyorgom, amint rátok nézek |
|
Kik vagytok? Nem láttam jól talán?! |
|
Adtatok ennem, mikor kértem, |
|
és kértem-e egyáltalán? |
|
Én közben mit tettem értetek?! |
|
Nem vittem lángot, vagy parázst’? |
|
Nem idéztem, ha kellett Lucifer istent, |
|
vagy Aquinói Szent Tamást?! |
|
Nem tekertem-e zászlót magamra, |
|
s e kerge horda oldalán, |
|
nem vágtattam-e rohamra lelkesülve |
|
kóválygó eszmétek gúnydalán?! |
|
Nem vágtam-e ellenség elé, |
|
s mindennel, amim volt, |
|
nem szolgáltam-e ki röfögve, bőgve |
|
a sok aranysújtásos tinót?! |
|
S nektek, mikor arany bilibe szartok, |
|
nem rémlenek azok az arcok, |
|
akiknek körme finomra csiszolta, köszörülte |
|
azt, ami párnás picsátok alatt |
|
már örökre -bizton- ott marad?! |
|
Nem. Ti most früstököt a győzelemre ültök, |
|
s ugye, nem kell ehhez senki más |
|
ügye. |
Más szög |
|
Az öngyilkos merénylő |
|
az életét tette fel a feladatra. |
|
Túlélte. Megmentették. |
|
A Halál kiöntötte tíz ember vacsoráját, |
|
elfújta a tíz gyertyát miután |
|
várt egy kicsit még az asztalfőn, |
|
majd aludni tért. |
|
A hullamosó a kezeit mossa, |
|
mielőtt gyerekeinek -még tegnapról- enni ad. |
|
A koporsókészítő kihúz egy szöget, |
|
beveri máshová: ma ennyi volt a munka. |
|
Tán holnap jobb lesz, |
|
mert tankokat ígértek dél felől. |
Öregszem 2. |
|
Ölembe telepszik a macska, |
|
Pipa, dohány és hintaszék a karácsonyom, |
|
bár én ingaórát kértem. |
|
Emiatt megmosolyogtak... |
|
De a macska örül nekem, |
|
és én is örülök a macskának. |
Azt mondják, soha nem feledd, honnan jöttél! |
|
Azt mondják, soha nem feledd, honnan jöttél! |
|
De hát honnan jönni olyan nehéz |
|
annak, aki sehonnan sem jött. |
|
Aki csak úgy itt termett -mint én- annak sem könnyű, |
|
de aki mindig itt volt, annak aztán igazán nehéz: |
|
nem hisznek neki, még ha maga az Isten is az. |
Aranyköpés |
|
Aranyköpésekkel van tele a világ, |
|
de az ilyeneknél talán meggymagot köpni is jobb lett volna. |
Logikus |
|
Ha igaz, hogy: |
|
a farkas a farkáról kapta a nevét, |
|
a fehér farkas pedig a színéről, és |
|
a fehér farkas kölyke is |
|
fehér farkas lesz... |
|
Akkor, |
|
Hogy ha nekem van egy fiam, |
|
én is fehér farkas vagyok? |
Media essentia nova |
|
Akinek van mondanivalója az hallgat, |
|
akinek nincsen az ír. |
|
Az előbbi mint a sír, |
|
mostanában az utóbbiból lesz a hír. |
Márkahűség |
|
A csillagok, akár a por, a sivatagi éjben, |
|
szanaszét alszanak a rengeteg égen. |
|
Sötétben nem használ, de felveszem szépen, |
|
mert kedvenc napszemüvegem éjjel is a „Raybane”. |
A látókhoz |
|
Szemüveg mögé bújó arcok, sztk-keretek közé szorítva, |
|
még a tükör is csak mosolyog, ha belenéztek. |
|
Végső álmotok karéját kanyarítva |
|
kontaktlencse vágya szállt -anno- belétek. |
|
De az az áhított pillanat, az az oly drága egyetlen pillanat, |
|
hogy csak hunyorogva néző sztk-lelketek nagy emléke maradt. |
Kis éji zene |
|
Megírtam a mai leckét: rossz lett. |
|
Tán engedte volna újra írni passzióm, |
|
de aludni úszott már lassú papírhajóm. |
|
S mégis, |
|
-bár indulni kezdtem |
|
a tikk-takk óceán partjain- |
|
mégis leültem és papírra vetettem |
|
cikkcakkba’ álló kanyarjaim. |
|
E játék a kedvem két kezébe fogta, |
|
megpörgette, mint kis búgócsigát, |
|
S forgása közben langyos szólamokban |
|
ontani kezdte széjjel az esti muzsikát. |
|
A kedves zenére táncolni kezdtem, |
|
velem táncolni kezdtek a betűk, |
|
így csónakoztam kis hajómon ágyamig, |
|
S szenderedtem el én is velük. |
Ott leszek! |
|
Feltenném már valamire a tétet. |
|
Ahogy a hó lehull s belepi az egész világot |
|
Úgy akarom én is! |
|
Hadd legyek ott az olvadásnál a lucsokban! |
Friss versek, hírek a FACEBOOK oldalamon:https://www.facebook.com/groups/110802358965929/ |
Őszi versek 2010
- versek a Facebookról -
Hajsza
|
|
Október 21. - telihold,
|
|
2010. október 22. |
Lakoma(Fábián Ancsának a lakomáról) |
|
Mintha egy kemény anyagú, lassú pókmászna végig a falban, úgy hull a vakolat.
|
|
2010. október 22. |
Lélekmúmia |
|
Valami rám nézett, valami rám talált,
|
|
2010. október 26. |
|
Blöff(Fülöp Lacinak a „blöffről”) |
|
A licit lement, a lapokat mutatni kéne,
|
|
2010. október 26. |
|
A falka(Rózsa Misinek a „hájasságról”) |
|
A Gellért-hegy oldalában kis padok,
|
|
2010. október 27. |
|
Sziklafal |
|
Egy patak partján állok, nem jöttem, mégis itt vagyok,
|
|
2010. november 5. |
|
Kenyérszelők |
|
Olyan szépen fénylenek a dolgok,
|
|
2010. november 6. |
|
Őszi levél |
|
A levelekkel együtt elmegyek én is,
|
|
2010. november 8. |
|
Friss versek, hírek a FACEBOOK oldalamon:https://www.facebook.com/groups/110802358965929/www.vekas.hu ,(C) Vékás Sándor, 2000-2011 Minden jog fenntartva. ver.: 2011-12-15Letöltés: csenddelett.rtf (rich text formÁtumban)Letöltés: oszi_versek_2010.doc (doc formÁtumban) |
|
