(C) Vékás Sándor, 2000-2011 Minden jog fenntartva.  ver.: 2011-12-15
Letöltés: csenddelett.rtf (rich text formátumban)
Letöltés: oszi_versek_2010.doc (doc formátumban)
 
Friss versek, hírek a FACEBOOK oldalamon:
https://www.facebook.com/groups/110802358965929/
 
 
 
Tartalomjegyzék
 
Csenddé lett (1990-2004)
Évutó 1990
Könyvek
Nyomor
Sirám
Talány
A dolog
Zsákbamacska reklám önmagamról
Biblia
MÉgis
Lesen
Társ 1.
Társ 2.
Egy vágy vagyok...
Búfelejtő
Száz kicsi kő...
Alma
Mondd, fázol-e?
Nincs kölcsönöm
Ülöm torom...
Túl azon
Egyedül sanzon
Nyárutó
Tornácomra jöjj be Nap!
Fohász 1.
Semmit ne bánjatok!
Fajansz-szamár
Megveszem én!
Kit Érdekel?
Most hagyjatoK!
Búcsú 2.
Fohász 2.
Ébredés
kicsi Krisztusok
Papírhajók
valaki
Zenél az éj
Vendég
@z est
Hüllősor'
A könnyűség felé
Hitvallás
Egy esti csÓk
Versenyló-nyár
Csendélet
Fel ne rázz!
ÖlelÉs
Simogatás
TeavendÉg
2000
Menzesz
Nap végén
Az Auditórium Maximumban
fÉlek
Sirongás
sakk
Öregszem
Ősz
Oidipusz siráma
Parttárs
Arany bili
Más szög
Öregszem 2.
Honnan jÖttél?
Aranyköpés
Logikus
Media essentia nova
Márkahűség
A látókhoz
Kis éji zene
Ott leszek!
   
     
Őszi versek (2010)
Vadgesztenye
A nyű pszichéje
Az éhes eb dala
Anakonda álom
Lélekmalac
Lassú lasszó
Nem I, II, III.
Csendsarok
Fifika
Nyisd szét a tenyered! Most!
Akarathalom
Iszap
Az aggodalomról
Megszelidítve
Hajsza
Lakoma
Lélekmúmia
Blöff
A falka
Sziklafal
Kenyérszelők
Őszi levél
 
 
 
 
     

 

Csenddé lett (1990-2004)

- versek a noteszem ki nem tépett lapjairól -

 

 

Évutó

 

Múlt fagya olvad, holt láz rebben,

tollpihe párnán alszik csendben.

Múlnak a percek, fordul az év,

régi nyomába az új beleér.

Perge az emlék, mint a levél,

tél, tavasz, nyár, ősz, mind belefér.

Pukkan a pezsgő, víg dala száll,

boldog az ember, új évre vár.

 

Könyvek

 

Már mellig érnek, s ha nem növünk, tán elég.

 

 

Nyomor

 

Meddig nyújtózkodhatik, akinek lába nincs?

Soká, de van sohája.

  

Sirám

 

Légbe kapott egy csapat hattyú,

majd szemétre vetettek,

de keserű az égre integetni

a hitegetettnek!

  

Talány

 

Csak hit maradt a vágy után,

megint nem írsz.

Egy újabb üres délutánt

nem menekítsz.

Mondd meddig tart egy gondolat?

Míg gondolat

meg nem fejtheti titkodat,

s a titkomat.

 

 

A dolog

 

Rám lesett,

s tán rám várt évek óta,

de most, hogy itt van

már nem lázadok.

  

Zsákbamacska reklám önmagamról

 

Egymásra nyálazott bélyegek halvány képeslapokról,

amiket mégsem küldtem el soha.

Magjuk egy alvadt vér darab és egy pórtósbélyeg-kollekció.

Lassanként formás gömbbé gyúrogattam őket,

miközben guggoltam egy pinceablak mellett,

s lesből hajkurásztam gyorskezű postáskisasszonyok

mosolyoskodó illanásait, ahogy bélyegzik mások küldeményeit.

A kis golyó egyre nőtt,

az a néhány lap csak soványodott, amit addig írtam,

s ahogy bámultam a kacérságtól émelygő ráncokat

tíz körmöm a betonkockák után szinte megpihent,

ahogy a vénámba vágott.

A galacsint féltőn begyömöszölte, gondosan lefedte,

végül ráragasztott egy nagy címletű pórtósbélyeget,

aki kibontja - mindent ő fizet.

  

Biblia

 

Neki csak egy van,

magához szorítja, forgatja és

lassan már olvasnia sem kell.

Nekem száz-ezer.

Soha nem érhetek a végére.

  

Mégis

 

Mosolygó fanyüvő vagyok csak

sok okos kőtörő között.

Mégis:

Remélem a síromra azért akad,

aki nem követ, fenyőfát rakat!

  

Lesen

 

Ott guggoltam, ahol a pisztrángok vonultak,

és vertem az ütemet egy sziklán,

s most, hogy a pikkelyek úsznak az árral,

a sziklák simogatják rajtam ütemét.

 

 

Társ 1.

 

Fehér bogár, fekete aszfalt

Kontrasztja lám megvigasztalt,

gurult tovább apró teste

párja talán már kereste.

 

 

Társ 2.

 

Rajban úsznak, az ágakat kerülgetik, együtt vannak.

Csapnak a koncra, marakodnak, egymást kerülgetik,

nincsenek együtt.

 

 

Egy vágy vagyok...

 

Egy vágy vagyok, egyetlen, eleven.

Föllázadok, s magamhoz ölelem...

Kihúzza két kezét kezemből,

a kő lehull, de nem veszem föl.

Nem mozdulok, csak bámulok mereven,

megfulladok, már okát sem keresem.

  

Búfelejtő

 

A jókedv medrébe léptem fél lábbal,

s már vitte is egész testemet az ár,

simára fésülte bozontos voltomat

a korsó és a borospohár...

  

Száz kicsi kő...

 

Száz kicsi kő, gömbölyödő,

Kavicsvetés, szép temetés,

Szikla pora, kő kaloda,

Kő lovasnak, kő a lova.

  

Alma

 

Szerelmes vagyok egy hóvirágba,

szerelmes vagyok egy havas rétbe.

Szerelmes vagyok a téli tájba,

szerelmes vagyok a messzeségbe.

 

Szerelmem lassan érő alma,

fájáról magától lepottyan,

végül a rothadás borzalma

is átlép rajta csak unottan.

  

Mondd, fázol-e?

 

Mondd, fázol-e télen,

mikor bágyadt és tétlen

a szerelem?

 

Mondd, mért olvad a hóban

az érzés mind jobban,

ha keresem?

   

Nincs kölcsönöm

 

Elköltözöm, nincs kölcsönöm,

mit adtam, mind bazár,

még őrködöm, de börtönöm

csak régi jóra száll.

Ha vágy után egy vágy bután

még fel is ébredez,

oly bárgyú tán, mint kátyú után

kocsis ki révedez.

A vissza út, ha vissza húz

100 tonna, oly nehéz,

mégis ki más ha mind hibás

ki a vállára vész?

  

Ülöm torom...

 

Ülöm torom, iszom borom, fölnyársal a vágy

holt testem szép szemfedője az üres pohár.

  

Túl azon

 

Álmodok a hűs pohárról,

messzesége távoláról,

teli holdnak fénye ébreszt,

s elrabol e számadásról.

Aztán élve, visszatérve

az üres révre visszanézve

lehunyt szemmel számolgatom,

hogy megérte, vagy nem érte.

  

Egyedül sanzon

 

Egyedül nézd,

egyedül fáj,

egyedül még,

egyedül jár

a kedvesem.

Egyedül szép,

egyedül már,

egyedül még,

egyedül vár

az én szívem...

  

Nyárutó

 

Csöpp levélke

 - benne éve, évszaka s szép maga -

röppen a vízre a fűznek, a fának

s a nyári világnak az illata.

A Bodrog a fodroknak

víg viaduktján még átcsorog,

s ácsorog partjain lustán

a táj,

de a fűzfalevélke már a vízre talál.

 

Tornácomra jöjj be Nap!

 

Tornácomra jöjj be Nap,

s ülje a pici tonett székre

élvezzük együtt a délutánt

s legyintsünk kurtán a szóbeszédre!

Hozok egy pohár bort Neked

koccintsál velem az egészségre

ez a délután nékem

legyen útravaló az egész évre!

  

Fohász 1.

 

Óh Istenem, Te, aki írni, szólni tanítottál, hallgatni miért nem?!

Taníts meg s én majd hallgatom némán a templomi karzaton

szavad, s magad játszotta orgona muzsikád!

  

Semmit ne bánjatok!

 

Tiszta itt minden statiszta,

a bűn csak bennem ül.

Gyufa lángja se bánja,

a parázs ha nem hevül!

 

  

Fajansz-szamár

 

Hosszú házfalak nyugtató bája közül

kiszakít egy virító kirakat.

Fényvetők hőjüktől duzzadt büszkeséggel

pergetik, forgatják a fénysugarakat.

Porcelán edények és nipp-kutyák

mázas felszínén táncol és csúszkál a fény,

kinn állok, az eső permetez,

vékonyka kabátként terül rám az éj.

A kirakat szélén egy fajansz-szamár,

lógó fülei mögül ki-kinézeget,

bolondos alakja úgy úszik a fényben,

hogy azt hiszem, itt s most tán enyém lehet.

És most itt állok morogva, egymagam,

kabátom zsebében motoszkál a szél,

bámulok még az üvegfal túlsó oldalára,

de a kirakat már csak a csacsiról beszél.

  

Megveszem én!

 

Megveszem én!

Ki hogy adja el a boldogságát?!

Alkudozzunk!

Megveszem én!

Mondjátok az árát?!

A sok kicsi boldogságból

majd dagasztok egyet,

teszek hozzá élesztőt is,

halottat kelesztek.

Összegyúrva,

megkelesztve,

kemencébe tesszük,

megsütjük,

felszeleteljük,

aztán mind megesszük

együtt.

 

 

Kit érdekel?

 

De én, én itt vagyok, s Neked lehelem ablakodra vágyaim.

Sírnak, mint a kimúló kutyák, kinnrekedt magányaim.

  

Most hagyjatok!

 

Mint a lehalkított rádió a csendben, csak ülök.

Kinn a bárány, benn a farkas, pszt! mert megőrülök!

   

Búcsú 2.

 

Csendes hideg van kinn.

Pedig még emlékszem,

a barackfán mennyi gyümölcs ült,

és mekkora volt a meggyfa lombja,

de most, ez már nem a barack sárgasága,

hanem a hidegé,

a Naptól való válás hűvös könnyei.

Ezek a cseppek sárgák, barnák és vörösek,

ellepnek mindent,

végighömpölyögnek minden pillanaton,

és minden lépésre jut belőlük valamennyi.

Lehet, hogy szebbek és többek is,

mint a nyár emlékgyümölcsei,

de az ízük mégsem a barack íze.

 

 

Fohász 2.

 

Meggyújtottál egy szál gyufát,

s a száraz fűre dobtad.

Ott erőre kaptak a fáradt gyomnövények,

arcuk kipirult, az égre csodálkoztak,

s boldog hamvaikkal táncolva szállt a szél.

A lángok mint apró kis lidércek

vitték a hírt, hogy itt vagy,

elmondták minden kis bogárnak,

minden fűszálnak elmesélték.

Lángolt a száraz mező, égett,

a füstje messze vitte a nagy újságot énekelve,

minden a mi lagzinkat ülte hét határon át.

Aztán egy könnyes szép éjszakán

a gondos gazda kéz

mély árkokat vetett a fülledt rét köré,

s most ahogy a szálló pernye visszahull a földre,

úgy térdepel le eléd a maradék parázs.

  

Ébredés

 

Kikerekedett a Nap egyetlen szeme.

Én is pislogok,

álmaim rosszul exponált képeit selejtezem,

közben ásítok, tüdőm friss fény fújja fel,

s bár gyomromban táncot jár még az est,

már ő is nyújtózkodik velem.

  

kicsi Krisztusok

 

minek hajó

ti csak vízen járjatok

vitorlát vonni nehéz

problémás dolog

Jobban megy nektek ez

oly gyors és egyszerű

hajózni meg

teljesen mindegy

majd egyedül fogok

Vitorla csak nekem dagad

hála nektek kicsi Krisztusok

hajótörést

vesztem ha enged

szenvedni csak magam fogok

kinn a parton ülve majd

kezemben egy marék

csendes koszos homok

jöhetne egy hajó

ha már vízen járni nem tudok

  

Papírhajók

 

A Duna partra vont az éj,

hát lementem sétálva bújni el,

papírhajót hajtogatni napjaimból,

s egy-egy hullámra tenni fel.

 

Arrébb, néhány karnyújtásnyira,

hajóim sorra süllyedtek el

akár a mám, s a tegnapom,

holnap már nem érdekel.

  

valaki

 

valaki szép nekem

anélkül, hogy ránéznék

hogy megérinteném

hogy hazavinném

mert rágondolok

mert írok róla

kevesebb mint egy álom

kevesebb mint egy érzés

csak egy mutatvány

  

Zenél az éj

 

Egy lámpaernyő alá bújva

gubbaszt füstölgő pipám,

az éjfél szőtteséből egy szálat kihúz,

s apró koppanásokkal ró a tollam

a füstbe ritmust.

   

Vendég

 

Új függönyöm apró lyukacskáin

bedugta tavasz ujjait,

cirógatni kezdte talpamat - ébredjek én is!

Beengedtem hát sürge' testét a nyíló ablakon,

járja át a tágra tárt szobák minden zegét zugát,

maradjon itt az illata,

bódítsa lábam elé tél-rosszkedvemet,

andalítsa el búval bélelt búsongó bajom,

s ha csak egy röppenetre is, de táncra kérjem én,

hogy kinn a kertben, szökkenésnyire,

rózsaszín rezzenő rügyek bámész csokrai

ámulva lelkendezzenek.

  

@z est

 

Megmelegítem vacsorámat,

pokrócba csavarom mára már a szót,

leülök közétek csendesen,

halkra veszem a rádiót.

Lomos hétköznapom kikapcsolom,

székembe mászik a lassú éj,

ujjam fut a széles gombokon,

a csend sovány, a vágy kövér.

Pillanatról pillanatra űzve

pislogok egy kurta nap felett

pepecselve olvasom betűzve,

mit szabad, s mi az mi nem lehet.

Hunyorítva bámulom e kertet,

ültetett vadrózsáitok szirmait,

s látom mint okítja egyre perbe szállva

sok tanító tanoncait.

A hajnal lassan elsündörög mögöttem,

álom-bojtját épp megcirógatom,

majd meggyónom a vetve csonka ágynak,

barlang-éjszakába fúrt napom.

  

Hüllősor'

 

100 év telt el

a karcsú korból kilépve

hájas felnőtté dagadt bennem a félelem

repedezett bőrömön át

mint gyanta csordogál

a vers a védanyag

s ettől itt

megint egyel több

pikkelyem lesz ha megköt

  

A könnyűség felé

 

Nézz Rám!

Borzas szempilláddal itasd fel homlokom vízét!

Könnyen beszélő hangodon most búcsúdalt énekelj,

mert elmegyek!

Zárasd le a házam! Legyen rajta lakat!

Szú marta bútoraim sírása föl nem ébreszthet, ne engedd!

Hadd menjek el a könnyűség felé!

  

Hitvallás

 

Amit nem értek, azt leírom.

Mikor azt hiszem, hogy jó úton vagyok,

lehajolok a kövekért,

és a versekről beszélek nekik.

De amit nem értek, azt leírom.

  

Egy esti csók

 

Barna, vállig érő kleopátra-hajával

azt mosolyogta hátrafelém'

miközben csókolózott, hogy szeret,

hogy beleférek a szívébe én is.

Kis kék szoknyája alól a lába

gömböly suttogással rendelt egy aktust,

ahogy beleszeretkezett a csókba egész teste.

Elengedtem hát az estet,

rendeltem sört, és hátradőltem,

nézve néztem az élő romantikát,

mint nyúzza, falja, vágyja, leplezi,

hogyan forgatja, vonja, s engedi,

kezét válladra mint teszi a szerelem.

  

Versenyló-nyár

 

Egyedül vagyok,

barlangom faláról visszakong a szó,

csitítja bár néhány bútordarab,

mégis csak tompa, testes induló...

S ami körbevesz,

a fény, s a gyávaság versenyló-nyara,

megsimogatnám én e paripát,

csak vinne már,

csak vinne már

magamhoz haza!

  

Csendélet

 

Csöndben csöppen, csordul a csepp,

Csintalan csínnyel a csendbe fecseg.

Csalfa csikói a csordult csapnak

Csillám csempén csorgadoznak.

Cseppen a csillag, a csipp-csupp csendben,

Csörgedez, csendül, csusszan-csesszen.

  

Fel ne rázz!

 

Fel ne rázz! Álmomból fel ne tépj!

Hagyj nyugodni éjszakámba hé!

Szerteszórva ágyaimban így is,

úgy is benne huny a félsz.

  

Ölelés

 

Ballagni,

fejed kockakőre hajtani,

langyos lábdobogásra ébredni,

összefagyva a megértéssel.

Aztán kezét nyújtja feléd,

már bújik is beléd

az a gyönyörű melegség.

  

Simogatás

 

a lassú elkeseredés

ahogy végig evez rajta

lentről felfelé

úgy középtájra érve

hosszan megpihen

a vert hullámok

akkor elcsitulnak

megadja magát az ember

a kételyek széjjel oszlanak

  

Teavendég

 

Magamat gyenge koffein diétára fogtam,

szürcsölve az élvezet levét,

lefekvéstől hajnalig futotta

hogy átkozzam a tea levelét.

Kényes, lenge íze nem apadt a számban

sehogy sem fogyott fenn a Hold,

álmokkal vesződve forogtam az ágyban

aludni testem gyáva volt.

Felkeltem hát, s az ablak elé léptem,

átbámultam a köd lába közt,

lenn a villogó karácsonyfafényben

egy barna koldus őrködött.

Az ablakok közötti kósza éjszakába

úgy simult bele az alak,

mint akit egyetlen tömb puha fenyőfából

faragtak ki egyazon éj alatt.

Lassan mozdult, ám egy mozdulatra

kezéből vékony gőz válaszolt,

s ekkor láttam tán egy pillanatra,

hogy kezében egy öblös bögre volt.

A forró teába bele, bele nézett,

néha bele szürcsölt néhány óvatost,

meztelen kezével ölelve a szépet,

a meleget adó bódor illatost.

 

Én meg fenn álltam a légben,

lélegzetem magába visszafolyt,

s néztem, mint a roppant  éjszaka kezében

olvadni kezdett

a Hold.

  

2000

 

Szomjas délután

kávémból szürcsölt egy kicsit,

megsimogattam érte kezét,

amivel kifizette a számlát.

 

Menzesz

 

Mégis megjött a tél.

Árnyékos január mégis

elmerültél a lucskos napsütésben -

hittünk pedig a szónak: tavasz.

Hát mégsem lett tavasz!

Mégsem.

Hanem a hideg karolt belénk,

hogy átvisz a túloldalra,

ahol a meddő februári hó

már csak impotens telünk

gyenge ráadása lesz.

  

Nap végén

 

A nap végén a szúrós nagyvilágból

két kezem kihúzom,

reggel óta zsebemben melengetett

álmos tekintetem újra hordom,

felteszem orromra, mint egy ókulárt:

fáradt vagyok.

  

Az Auditórium Maximumban

 

Az ajtóból bámul már a buldog,

nagy barna pár, súlyos vasgolyó,

rád vár mozdulatlan, s ahogy halkan mordul

a lámpák alatt el-elszunnyadó

fejed billen, figyelmed retten, erre ébredsz,

Fene vigyen el - elaludtál - téged!

  

félek

 

a szoba fala penge árnyékot vet

pedig nem is tűz a nap

nem szúr

a sötét csík mégis vág

élesebben mint a hang lesz

ami akkor hasít belém

amikor majd a fejet végül lemetszik a testről

  

Sírongás

 

Hajlok a jövő után,

orra bukik minden beszéd.

  

Sakk

 

sötéttel vagyok

nem is lehet kérdés

hisz az ingem is fekete

tényleg

hogy nem vettem észre eddig?

  

Öregszem

 

a pipafüstöt már az orromon fújom ki

mert így kellemes

a sört hidegen iszom mert így jó

néha írok egy pár sort

hogy megmaradjon

 

reggelente persze még megmosdom

és tiszta ruhát veszek

de mintha kódolva lenne lassú a változás

talán már öregszem is

 

Ősz

 

Ne bántsd a virágot!

Szirma lehull amúgy is mielőtt

hosszú útjára lép a nap.

  

Oidipusz siráma

 

(Szapphói verstanulmány)

 

Azt hittem, nyílik nemes szerelemnek

szirma virága miközöttünk drága,

kedvesen álmos könnyed ölelésben

becsbe vett, árva.

 

És virradattal kegyes mély öledből

amidőn keltem, becses óránk íze

benn szívem öblén reszketett sötétbe’

Félve a jövőt.

 

És bizony így lett, kéjes bűnöm ára,

Ó, Zeusz sújts le! jó apám halála,

s te anyám a jós, szavaiba zárva

az enyém lettél.

 

Férjed és urad volt, halottak köz jár ma,

s hervadó szívvel botorkálok én is,

összetört minden, nem vágyok már élni,

Én bűnöm oly nagy.

 

Többé az élet nekem már nem adhat,

semmi szépet jót, soha többé látni

nem akarok már, e világból semmit

Vágyom a halálra!

  

Homo

 

Homloklebenyünk összenőtt,

emberek vagyunk, látjuk a jövőt.

Valószínűségekkel operálva

kábítjuk magunkat, sokszor hiába,

míg dolgaink között szeri-száma

hibát halmozunk új, s újabb hibára.

És közben öregszik a remény,

tűnik, hogy egy csillagok alatti lény

sincs közülünk aki végre

a földre nézne, s nem csak az égre.

 

 

Párttárs

 

Elindulok én veletek,

tán felállok közületek,

de én veletek vagyok,

érzitek? Ahogy a nagyok!

  

 

Homo-kozó

 

Megyek, homokozom,

porral fedem a lábam,

a tenyeremből lassan hull a homok,

s a vállam

fölött az árnyék

enyhe sötétet vet a műre.

Ki az?! Ki látta?! Ki elől rejtsem el?!

Védjem, óvjam, várjam

az egész testemmel,

mikor sújt a tolvaj tekintete, le?!

  

Arany bili

 

Hunyorgom, amint rátok nézek

Kik vagytok? Nem láttam jól talán?!

Adtatok ennem, mikor kértem,

és kértem-e egyáltalán?

Én közben mit tettem értetek?!

Nem vittem lángot, vagy parázst’?

Nem idéztem, ha kellett Lucifer istent,

vagy Aquinói Szent Tamást?!

Nem tekertem-e zászlót magamra,

s e kerge horda oldalán,

nem vágtattam-e rohamra lelkesülve

kóválygó eszmétek gúnydalán?!

Nem vágtam-e ellenség elé,

s mindennel, amim volt,

nem szolgáltam-e ki röfögve, bőgve

a sok aranysújtásos tinót?!

S nektek, mikor arany bilibe szartok,

nem rémlenek azok az arcok,

akiknek körme finomra csiszolta, köszörülte

azt, ami párnás picsátok alatt

már örökre -bizton- ott marad?!

Nem. Ti most früstököt a győzelemre ültök,

s ugye, nem kell ehhez senki más

ügye.

  

Más szög

 

Az öngyilkos merénylő

az életét tette fel a feladatra.

Túlélte. Megmentették.

A Halál kiöntötte tíz ember vacsoráját,

elfújta a tíz gyertyát miután

várt egy kicsit még az asztalfőn,

majd aludni tért.

A hullamosó a kezeit mossa,

mielőtt gyerekeinek -még tegnapról- enni ad.

A koporsókészítő kihúz egy szöget,

beveri máshová: ma ennyi volt a munka.

Tán holnap jobb lesz,

mert tankokat ígértek dél felől.

   

Öregszem 2.

 

Ölembe telepszik a macska,

Pipa, dohány és hintaszék a karácsonyom,

bár én ingaórát kértem.

Emiatt megmosolyogtak...

De a macska örül nekem,

és én is örülök a macskának.

  

Azt mondják, soha nem feledd, honnan jöttél!

 

Azt mondják, soha nem feledd, honnan jöttél!

De hát honnan jönni olyan nehéz

annak, aki sehonnan sem jött.

Aki csak úgy itt termett -mint én- annak sem könnyű,

de aki mindig itt volt, annak aztán igazán nehéz:

nem hisznek neki, még ha maga az Isten is az.

  

Aranyköpés

 

Aranyköpésekkel van tele a világ,

de az ilyeneknél talán meggymagot köpni is jobb lett volna.

  

Logikus

 

Ha igaz, hogy:

a farkas a farkáról kapta a nevét,

a fehér farkas pedig a színéről, és

a fehér farkas kölyke is

fehér farkas lesz...

Akkor,

Hogy ha nekem van egy fiam,

én is fehér farkas vagyok?

  

Media essentia nova

 

Akinek van mondanivalója az hallgat,

akinek nincsen az ír.

Az előbbi mint a sír,

mostanában az utóbbiból lesz a hír.

  

Márkahűség

 

A csillagok, akár a por, a sivatagi éjben,

szanaszét alszanak a rengeteg égen.

Sötétben nem használ, de felveszem szépen,

mert kedvenc napszemüvegem éjjel is a „Raybane”.

  

A látókhoz

 

Szemüveg mögé bújó arcok, sztk-keretek közé szorítva,

még a tükör is csak mosolyog, ha belenéztek.

Végső álmotok karéját kanyarítva

kontaktlencse vágya szállt -anno- belétek.

De az az áhított pillanat, az az oly drága egyetlen pillanat,

hogy csak hunyorogva néző sztk-lelketek nagy emléke maradt.

  

Kis éji zene

 

Megírtam a mai leckét: rossz lett.

Tán engedte volna újra írni passzióm,

de aludni úszott már lassú papírhajóm.

S mégis,

-bár indulni kezdtem

a tikk-takk óceán partjain-

mégis leültem és papírra vetettem

cikkcakkba’ álló kanyarjaim.

E játék a kedvem két kezébe fogta,

megpörgette, mint kis búgócsigát,

S forgása közben langyos szólamokban

ontani kezdte széjjel az esti muzsikát.

A kedves zenére táncolni kezdtem,

velem táncolni kezdtek a betűk,

így csónakoztam kis hajómon ágyamig,

S szenderedtem el én is velük.

  

Ott leszek!

 

Feltenném már valamire a tétet.

Ahogy a hó lehull s belepi az egész világot

Úgy akarom én is!

Hadd legyek ott az olvadásnál a lucsokban!

 
 
 
 

Friss versek, hírek a FACEBOOK oldalamon:
https://www.facebook.com/groups/110802358965929/

 

 

 

Őszi versek 2010

- versek a Facebookról -

 

Vadgesztenye

(Az elmúlásnak... csak úgy)
 
   
Borongósba fordulnak a lombok lassan,
ősz koronázza már nagy fejét a fáknak.
Mozog a lég, gesztenyeszár pattan,
mosolygó tüskések barna gyönggyé válnak.

Még olyan fiatal, s máris rozsdabarna,
mint villan a szépség tüskéi alól,
megfogod, felveszed, tán ő is akarja,
ilyen gyönyörűnek az ember meghajol.

Otthon aztán később szép dobozba téve
a nézegetni vágyók megszeretgetik,
majd polcról polcra rakva lesz kis kacat féle,
végül, hogy hová lett, már meg sem kérdezik.

Csak nekem fáj az a szép, barna pillanat,
mikor rátaláltam a gesztenyefák alatt,
csak én tudom, melyik polcon, hogy melyik könyv alatt
álmodik, s tölti ki didergő álmomat.

aaa

 

   
2010. szeptember 24.

 

 

A nyű pszichéje

 

(Rózsa Misikének a
"szexuálpszichoanalitikáról")

 

 

 

A szexuálpszichoanalitika
feldarabolt holttestére
annak is a közepére
rászállott egy légy legényke,
s jól megköpte, bepetézte azt.
Korboncnokunk nagyot mordult,
még a könnye is kicsordult,
mikor látta, nyűvi nyű
a nemrég még oly gyönyörű
bálnatestű, de kecses,
rózsabimbó természetű,
analítikus szemléletű,
tepsire fektetettet testet.
Szóllott hát asszisztensének,
és megkérte Erikát,
tüntesse el innen rögtön,
mert gyomra rögtön löttyön,
szerencsétlen oszló-fosló'
szexuálpszichoanalitikát.

aaa

 

 

2010. szeptember 26.

 

 

Az éhes eb dala
(Fábián Ancsának az „éhenkórászról”)

 

 

 

Álmomban láttam gyönyörűt:
lidérc volt... a síromra szállt,
nem hozott csokrot vagy koszorút,
jött ellopni... a halált.

Elvenni, adott mindenét,
mindent, az utolsó falatig,
éhenkórász kutyaként ugatok
fel a magas bástyafalakig.

Ám a csöndbe szó se üt bele,
élet is és halál is megáll,
s az éjszaka hátán lovagol
az éhenkórász kutya árnya már.

Lova ilyenkor messze elviszi,
- s vele, egy asztalhoz, szembe leül -
ahhoz, akiről tudja, tudja már,
hogy nem is létezik csak itt belül.

Eltűnt a kéééép....

 

 

2010. szeptember 27.

 

 

Anakonda álom
(Bodó Beának az "álomról")

 

 

 

Nap nem éget, jég nem érhet,
szél nem szól, s a por kerül,
anakonda álmod átölel,
s a lelked őrzi ő belül.
Fekete lyukként magába húz,
keblén melenget, mert szeret,
fájdalmad az ő fájdalma is,
Ő a páncélod s fegyvered.

Fekete álmod szép rabjaként,
tengeted búsuló életed,
gonosz a világ, halálra érett!
Nincs tehát dolgod kinn neked!
Az ébredés az tévedés,
bizonyítékod számtalan,
balsors, s csak bánat vár reád,
mikor kilépsz, minduntalan.

Aludni könnyebb így tovább,
csak álmodni mit más megél,
de boldogság csak egyért terem:
rút anakonda álmodért.
Fordulj hát másik oldaladra,
kezdj magadnak új mesét!
Szép világról szóljon végre,
s mind legyen benne, aki fér!

 

 

 

 

 

 

Hol a kép...?!

 

 

2010. szeptember 28.

 

 

Lélek malac
(Fábián Ancsának a "sikerről")

 

 

 

Röfögve böfögve rúg, emészti a vasat,
horkan, rí és dalol borzasztó halál dalt.
Ily kövér kínok közt nyílik az öntudat,
s disznóként mászik ki, jóllakva a sárral.

Kudarcod emészti - vagy az emészt téged -
ez táplálja kövér lélek malacod,
táppá formálja át, s trágyaként üríti,
sikered petéit ebbe rakhatod.

Minden kis örömöd kudarcokban érlelt,
minden boldogság-csepp kínból desztillált.
Kínodban is üvöltsd hát, énekeld az égnek:
„Nem bántam meg semmit, akkor sem, ha fáj!”

Elveszett a kép...

 

 

2010. szeptember 29.

 

 

Lassú lasszó
(Fülöp Lacinak a "lasszóról")

Hoppá... eltűnt a kép?

 

Lassú lasszó röppen a szélben
megírom a célnak egy postai mélben',
hogy ne nagyon menjen sehova a héten,
kivetett lasszómmal hagy kapjam el szépen!

Lassú lasszóm ha rád tekeredne,
kedved biztosan berzenkedne,
pedig tudod, hogy az a jó benne,
foglyomnak örökké jó dolga lenne.
 
2010. szeptember 30.

 

SEM

(Benedek Szuszinak a "nemről")

 

 

 

I. NEM

 

 

 

Alig sikerül a "nemről" verset írni,
az óra jár, s ahogy a perc pereg, hallani...
amint lobog az elme,
hogy feszül, csikordul, remeg.

Vérebbé trenírozott kutya,
friss nyomot olvas a mélyig így,
s nyüszítve veszti újra, s újra el,
ahogyan elvesztettem én is, ím.

S habár a megtalált szagok,
farkasra hajlanak, bárányra nem,
ólom álmom övezi a kertet,
csak maradjanak a szavak ma benn!

Kép? Hát az eltűnt...

 

 

II. NEM

 

Itt nem is volt kép soha! :)

 

Nem látok, nem hallok, nem beszélek,
a három majom magam vagyok,
bezárom az ajtót kulcsra végleg,
kimenni, s bejönni sem tudok.

 

III. NEM (Másik’)

Nem futnak össze végtelenben,
nem zárnak be szöget sem egymással,
körívet sem metszenek sehol,
pedig egyenesek ők, de hol?

 

2010. szeptember 30.

 

Csendsarok

(Benedek Szuszinak a csendről)

 

 

 

Csendből szövi hálóját a pók,
összeköti a sarkokat vele,
ahogy minket összeköt a csend
hang nem hasadhat bele.

Jó volna póknak lenni tán,
de csak az egyik sarok vagyok,
távoli sarkokra és a csendre vágyva
csak háló nélkül hallgatok.

Csend komám néha félre húz
fülembe súgja, hogy szeret,
de dalra biztat, égre kér,
a csendölő versek hát öljenek!

Beszivárogva a rossz sorok,
mint a makacs sziklát a jég,
így hát a csendet széttörik,
árokká mélyítve...
a repedést.

On picture, no cry. :)

 

 

2010. október 4.

 

 

 
Fifika
(Szolnoki Petinek a „fikáról”)

 

 

 

 

 
Kutyát venne Sári néni,
egy kis barát kéne néki,
döntést gyorsan
tett követ,
apró törpe pincser vett.
Sári néni kiskutyája
Fifike,
már tanulja, hogy ürítsen
bilibe,
mert azt gondolta Sári mama,
kicsi kutya, kicsi kaka,
kezeli az eb szarát,
mert a gazdi jó barát.
Nem kell ezt túlénekelni
a kutyát meg kell nevelni,
nem lehet olyan nehéz
van itt kéznél annyi ész!
Ám, tévedése ordenálé,
arca torzult karalábé,
mikor reggel, belelép
Fifi giga fikájába,
s úgy rúg szegény kiskutyába,
hogy ott hajlik kiflibe
szegény apró Fifike.

Tanulság:
Ha a nagyok dolgaiba szarsz, jobb,
ha nincs gerinced, mert azt úgyis eltörik.

Quid rides? De te fabula narratur. :o)

 

 

 

 

 

 

 

 

Kép... kép... jó ez képek nélkül is!

 

 

 

 
2010. október 4.

 

     
     
 
Nyisd szét a tenyered! Most!
(Kozák Gyurinak a „pocsolyáról”)

 

 
 

 

 
Kúrta napok és hosszú lábú éjek
vágják apróra tétova perceid,
klopfolják a múltat, s a ma panírjában
kétszer megforgatva megsütik.

De édes múlt idő, hogyha csak pirulna!
Bősz kukta hadsereg ezt nem engedi,
zagyvaságba mártja s kőszén feketévé,
megemészthetetlenné égeti.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát,
elvonul majd a vad kopasz sereg,
Te meg itt maradsz, megenni a sülted,
s mosod egy tócsában, mind a két kezed.

......................................................................
......................................................................
......................................................................
......................................................................

Majd sáros újakkal, szétnyitott tenyérrel
magad felé fordulsz s kétkedve kérdezed:
Érdemes volt a voltat meggyalázni,
s pocsolyában látni tükörképedet?

Nincs kép... eltűnt és kész!

 
 

 

 
2010. október 5.

 

 
 
 
Iszap
(Szolnoki Petinek az „iszapról”)
 
 

 

 
 
Ugyanúgy futott az út,
most is, mint szokott,
bár a szellő vörös port hozott,
azon a kegyes délutánon,
valami mégis más volt,
a szembejövők arca vásott és fás volt.
Az utcán aztán a sétáló, mélabús iszap ott fogott,
erősen megfogott, s hazáig kísért.
Oda, ahol soha nem volt soha, eddig még.

Beléptem, s úgy éreztem,
éppen elszenderült a macska holtan
a tegnapi ingemen.
Halott volt, szennyes volt mindenhol mindenem.
Az iszap cuppogott,
s az ember eszét
leve oly lassan marta szét,
hogy mire felfoghatta már
rég az értelem végjátéka folyt,
s nem volt már határ,
odakinn sem odabenn, csak a holt.

Istenem!
Hát tényleg elnyelsz?!
Megsütsz előtte legalább, hogy finom legyek,
vagy nyersen, iszapban pácolva leled bennem kéjes kedvedet?!
Mit tegyek?
Szerettem a macskát, s itt az életet!
De az iszap mindent vitt,
felkent busás halál!
"All-in" a síró gerendák alatt,
vesztes játékkal mit matatsz, a győztes asztalán?!

A gát szakadt,
s oly világ dalát hozta el,
ahol a tücsök mást ciripel,
ahol halottat élő irigyel,
kiforgatott sírja fölött,
s mikor majd kifosztja azt,
koponyájából is kitépi tán a gazt!

Halottak közt a csend
cellakulcsát pörgeti,
a rend kezére csapva elveszi,
zsebébe nyúl és elteszi.
Lassan fordul a világ s szenderül.
Álmában mormol egy imát, belül,
de jussát batyuba kötve elveszi, kegyetlenül.

Aztán majd talán,
az ellopott holnap pirkadt hajnalán
nekünk is lesz otthonunk megint,
mert ha az élet mától el is veszett,
majd ha már iszapba fúrta szép fejét a nap,
ha már a bűnünk tőkéjéből nem lesz több kamat,
akkor talán elég lesz bánatunk neki,
a vörös iszap reményünk tovább már nem nyeli,
s tiszta házunk előtt áll majd akkor új életünk,
s vöröslő lúgtól érdes két kezünk
markolja majd más emberek szép kezét,
és soha, de soha többé nem ereszti szét.
A kép nincs meg... sehol... pedig kerestem. Bocsi.
 

 

 
 
2010. október 14.
 
 
 

 

 

Az aggodalomról
(Fábián Ancsának az „aggodalomról”)
 
Aggódsz? Minden nap aggódhatsz.
Inkább szeretni kéne a dolgokat,
az aggódásról már annyi verset írtak a sohasem boldogak.
Én olyat nem tudok.
Bajodba úgyis búj a bú,
hogyha kél, s ha fél a nap, majd az éj,
de csak ha hagyod.
Ám, te vagy ott,
mert magadnál ott lehetsz,
hát most mégse hagyd!
Mert hiába, hogy templomod fala rád borult,
hiába állnak meg a gépek körül,
hiába nem ontanak szikrát homlokod kalapácsai!
Hiába futott el szerelmed
szitkot szórva még a messzi jóra is!
Hiába gyávulnak el a barátok,
mert könnyebb úgy nekik!
És a pénz csörgése is, bár régi ismerős,
most ő sem köszön, tudom,
s hiába is cincog éhesen a mouse' az asztalon.

Minden lapos, minden leül,
tévelygőn, kóválygón, kedvetlenül,
de aggódsz s míg az aggódás züll’ belül,
nem találsz semmit sem fedezetül,
holott a rossz sorsnak ára van,
s kamatok lesznek mindennapjaid,
szerelmeid, s haragjaid,
a fűnyíród, kutyád, s az asztalod,
mind elmennek, ha ezt magasztalod!

Hát ne tedd!
Aggódás óceán van már megetted,
azon csak Titanic lehetsz,
s a jéghegy úgyis szétrepeszt.
Örülj inkább az ősznek,
nézd, ahogy a levelek pörögnek a szélben,
ahogy szédül az alma a fán,
a gyerekek barnuló gesztenyével telt kezét,
s csapkodó esőt a terasz ablakán!
Majd lépj pocsolyába ma,
ne holnap, ma még gyorsan,
még elkaphatod, mert elszalad!
De ne hagyj minket se itt, s ne hagy itt magad!
Vigyél minket is, de Te fuss elől,
mutasd az utat, ami kivezet rendíthetetlenül!
Aztán ha ezzel megvagyunk,
a végére majd odamásolhatod
még ezt a versszakot:

Kislányom kérdezi, hoztam-e tejet,
két kicsi kezével a kilincsen lóg,
fut vissza játszani a válaszommal,
"Anya, csinálj belőle kakaót!"

 

 

 

 

 

Nincs meg a kép... de szép. :(

 

 

2010. október 17.

 

 

Megszelídítve

 

 

 

Rálöttyintettem az éjfélre egy korty bort,
de lehet, must volt az még, Lacitól.
Még nem szédítette meg az idő,
de benne már az erjedés kóborolt.

Néztem, ahogy pezseg, s hogy lassan feltöröljem,
már matattam is a tiszta rongy között,
ám megláttam, ahogy az egyik buborékban
a kis herceg éppen rózsát öntözött.

A B-612-n nem sok hely az élet,
ám azért a róka hiányzott nekem,
néma szóba vágó együgyű emléke,
megállította hát lendülő kezem.

Nem tudtam őt mégsem, mégsem eltörölni
s bár már kegyes rabló, a hajnal hasadt,
szemem sarkaiból, lassan, fuvolázva
eleredt két apró sápadtszín patak.

Köveken zúduló bőszavú vízcsöppek,
ólombő robaját nem hallhatta más,
nem láthatta senki, de senki más,
hogyan tört rám akkor... a zokogás.

Hun az a gonosz kép?! :)

 

 

2010. október 20.

 

 

Hajsza
(Sali Juditnak a „hajszáról”)

 

 

 

Október 21. - telihold,
az éj ma fényt zabál,
ha lábadra lép a félelem,
hát ma ne kiabálj!
Fuss inkább, szaladj,
a hajsza vége nem ez,
hogyha a fegyvert tartja rád,
a forgótár sosem
magáz, tegez!

De ez a hajsza követ avít,
pácolatlanul is húst puhít,
élő szövetből, halott testből
egyformán kanyarít.
Oldalra lépni nem,
az már nem lenne ez a telihold,
ácsold tovább hát ostoba,
bitorlón hódító bitód!

Fejét emelő csőcselék
nyálával bélyegezz eget,
hol forgó kacsaláb várában honol
istentelen fejed!
Az ő jogarán, ha ocsúdna,
ha sikítana a déli szél,
botlani ha merne rajta,
ketrecébe zárva ébredne a fény.

És most, hogy
szeletekre törött a tábla csoki,
a sok széthulló sík visít,
télapót formázna, újra már, nagyon,
hagyva hátra mindent
a szánalmas morzsalék.

 

 

 

Nincs kép. Képtelenség van csak.

 

 

2010. október 22.

 

 

Lakoma
(Fábián Ancsának a lakomáról)

 

 

 

Mintha egy kemény anyagú, lassú pók
mászna végig a falban, úgy hull a vakolat.
Téglát feszít, kőport zabál, meszet fosztogat.
Talán lakomázni jött ő is,
mint hívatlan emberek százszor százai,
akik most kis tálcájukkal leülnek vendéget játszani.
Jöttek ők a sült galambot tányérjukra tenni,
de itt nincs mit enni... de itt nincs mit enni.
Itt már a pók se megy tovább,
omló falakon kívül itt,
senki semmire nem iszik áldomást.
Habár az asztalt még nemrég ette itt a szú,
ám a széket rég elrabolta az utolsó háború,
a csillár meg a padláson van valahol fenn,
a padlódeszka a csend súlya alatt reccsen.
A ház komor tehát, holt, és sötét,
akár az ország, amelyik nem találja nemzetét.

Pedig lakomára jöttünk, jöttetek!
Jobbról és balról döngő léptetek
fogjuk hát iramba:
a húshoz szokott kanál, legyen most malteres,
sok estére reggel, rengeteg reggelre este lesz,
de a pók ezer évét vissza kell vakoljuk
olyan anyagból, ami nem enyész,
s gyönyörű mintáján nem harap virágot a feledés!
Aztán megtarthatjuk a lakomát is végül,
koccintani ott majd borral fogunk,
s végignézünk majd büszkén a házon
Magyarország, ez az otthonunk.



Ez itt a kép helye... de képtelen.

 

 

2010. október 22.

 

 

Lélekmúmia

 

Valami rám nézett, valami rám talált,
rég elszívott dohány kóborló füstje tán?
Vagy az idő megkonyult s hátára vett,
...mert visszafelé folyik a szó s a tett.

Nem látom, honnan jövök hova,
start s a cél messzebb, mint soha,
vasmacskám feneket fogott,
lebegek, mint a planktonok.

Kép nélkül is jó! Ez van.

 

2010. október 26.

 

Blöff
(Fülöp Lacinak a „blöffről”)

 

 

 

A licit lement, a lapokat mutatni kéne,
meglátjuk kinél a blöff, s hogy az miféle.
Ha vesztesz most, lesz játék tovább is,
...engedj hát meg magadnak bármit!

Toronyba áll a zseton előtted,
a blöff bejött, a bakot lelőtted,
a sor rajtad, mutasd most magad,
Ász, dáma, vesztes nem marad!

Több pénz már nem kerül a körbe,
ki mit tud, kiszed belőle,
blöff nélkül szebb lenne a játék,
így meg minden leosztás ajándék.

 

Nem a kép a lényeg... az amúgy is elveszett az éterben.

 

2010. október 26.

 

A falka
(Rózsa Misinek a „hájasságról”)
 
 
A Gellért-hegy oldalában kis padok,
máskor szerelmesek ülnek, karolnak egymásba ott,
ám most csak a kutyát futtatók
hangos parancsa szólt,
és ma erre hallgattak a kutyák,
s futottak parancsra tovább.

Nem lehetett volna úgysem megfogni őket,
a póráz, s a lánc kevés,
mindennél messzebbre vitte őket
a hájas lelkesedés.
Hát átlihegtek fölöttünk is szépen,
mint a vonat a völgy felett,
bár a barnára őszülő parkon
így vérömleny keletkezett.

Sárga levelű bokrok, tuják
itták fel hevült levét,
e száguldó páriák,
szerte a parkba' szét.
A megjelölt törzsű fákat
másnapra eltüntetik,
s ki vágtával szántott ma tájat,
azt is számadók elé vetik.

S ott szegények feltálaltatnak
gazdáik hosszú asztalán,
s az úri nép majd elmerenghet
e velsz ebek dalán.
De nem kiált majd a szolga had
akkor sem, hogy elég,
mert dicstelen, s majd nincstelen
lesz ki ily merész.

S míg én ezen, bánó szemekkel,
rettegve tűnődtem el,
kezem egy álom fogta végig,
s nem engedte el.
Magamhoz húztam, átöleltem,
s úgy éreztem ott,
e kutyák szaggatta délután
rajtunk nem fogott!       
Nincs kép. Kiment a képcső! :)
 
 
 
2010. október 27.
 

 

Sziklafal

 

 

 

Egy patak partján állok, nem jöttem, mégis itt vagyok,
mások sem hoztak, Ti sem hoztatok,
előttem lapály terül, mögötte sziklát fal a víz,
hömpölyög hörögve, háborogva hív.

Látom azt a falat, járatlan utam kezdetét,
húsát talán csákány se rágta még,
nincs menekvés, nem másutt, itt vagyok,
patak zúgásból nyitott kulacsként kortyolok.

Leveszem hát a zsákom, pipára gyújtanék,
szólnék is az éghez, de bármit mondanék,
csak a parázs hullna a vízre vissza, tudom,
elmerengek, s magam egy sziklán ülve hagyom.

A szurdok falain végigmászik a füst lassan,
pipám leégett, ébredek, utam folytassam,
a kőfalhoz lépek, víz mossa tekintetem.
Habok imádkozzatok értem, a sziklafalon lépkedem!

Kép az nincs. Nem lehet minden tökéletes... bocs.

 

2010. november 5.

 

Kenyérszelők

 

 

 

Olyan szépen fénylenek a dolgok,
semmi, semmi meglepetés,
nagy szeletek dőlnek a deszkára,
hasad a kenyér, siklik a kés.

Fenni sem kell, szinte él az éle,
elválaszt anyagot anyagtól,
gyönyörűséges felületeket vet,
feküdj hát a kés alá magadtól!

Neked is, mint kis szalámi végnek,
tudnod kell, hogy ez most fájni fog,
melletted, vagy rajtad keresztül de,
ez a penge itt ma vágni fog.

Nincs illusztráció... úgyis csak megzavart... nem is kell ide. :)

 

 

2010. november 6.

 

Őszi levél
 
 
 
A levelekkel együtt elmegyek én is,
kitöröltem már a fiókomat,
ha nagyon hiányzom, megtaláltok így is,
ismeritek a számomat.

Kint’ megint az ősz szül,
Mikulásra úgyis virgácsot kapunk,
mindjárt fagy, s bár lelkünk beleőszül,
mi mégis hófehéren hallgatunk.
Ez a kép nincs ott, ahol kellene lennie. Vagy Te nem vagy ott?
   
2010. november 8.
 

Friss versek, hírek a FACEBOOK oldalamon:
https://www.facebook.com/groups/110802358965929/
www.vekas.hu ,
(C) Vékás Sándor, 2000-2011 Minden jog fenntartva.  ver.: 2011-12-15
Letöltés: csenddelett.rtf (rich text formÁtumban)
Letöltés: oszi_versek_2010.doc (doc formÁtumban)

   

 

Copyright © 2002-2012 Vékás Sándor